Álmodtam... Megint ugyanazt álmodtam. Mostanában mindig ugyanazt álmodom... Jövök hazafele a kihalt utcán. A szellő fúj, szinte simogat. Egy alak sétál át előttem. Egy fekete alak. Egy egészen picur, apró alak... Egy cica. Nem siet sehova, ő már ráér. Komótosan ballag az utca bal oldaláról át a jobb oldalra. Lépked a fekete X lábain, húzza maga mögött görbe kis farkát, nyávog egyet a maga kis rekedtes hangján. Rám mosolyog, felismer, majd felém fut. Aztán vége az álomnak. Vissza a valóságba.
Sokan mondják, hogy a remény hal meg utoljára. De mi van ez után? Mi van ha már a remény is meghalt? Nos azt hiszem már tudom milyen érzés lehet. Eddig reménykedtem. Bíztam benne, hogy valahol fogom látni azt a görbe farkat. Ha láttam egy fekete macskát mindig az első nézésem a farka végéhez vezetett, hátha. Pedig már akkor is sejthető volt, hogy ez csak egy álom. Jobb lett volna abban az álomban maradni még egy picit. Sokkal rosszabb most, hogy tudom az Igazságot. Fáj. Egyszerűen fáj. ...és dühöt érzek. Mérhetetlen dühöt, hogy nekem ezek után és jó pofiznom kell, mikor legszívesebben áááh... Nem is mondom ki... Szörnyű az élet. Hogy érhetett mindez így véget? Megmentesz egy életet mindazért, hogy más elvegye tőled?
Nagyszerű... De az emlékét senki nem veheti el. Nem fogom Őt elfelejteni. Nem fogom az első éjjeleket, mikor miatta nem tudtam aludni, mert folytonos szeretethiánya volt. A játékos kis fejét a béna nyelvével együtt, ami nem tudott rendesen tejet inni. Azokat az X lábakat amik folyton rosszul álltak. A rekedtes hangját ami olyan hangos volt, hogy 3 házzal odébb is lehetett hallani. Azt a 3 fehér szőrszálat ami a feje tetején virított. A folytonos kíváncsiságát. Az azértisidegesítemanagyobbmacskát felfogását. A farka 90 fokos görbülését. Az egész lényét.
Nyugodj békében Picúr!
Ha pedig nem érted, hogy hogyan lehet egy állathoz így kötődni, akkor légyszíves áss el mélyen magadban és gondolkozz egy picit.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése