Szeretem az embereket. Mostanában egyre többet nézem őket. Ahogy mennek az utcán, egymás után libasorban, ahogy ülnek egy padon, egy téren, ahogyan beszélgetnek egymással, nevetnek, mesélik a mindennapi dolgaikat. Csodálatos. Legalábbis szerintem az. Boldogsággal tölt el. Mert mi is pont ugyanilyen mindennapinak hatunk mások szemével. Mi is tesszük a mindennapi dolgainkat, eszünk, iszunk, beszélgetünk, fényképezgetünk... Tesszük mindezt a legnagyobb bizonytalansággal, szivárványba csomagolva. Mint egy előre gondosan elkészített ajándék, amit soha senki nem bont ki. Mert ugye mindenkinek van valami rejtegetni valója. Pedig játszunk csak el egy picikét a gondolattal, mennyivel jobb lenne a világ ha mindenkinek a homlokára lenne ragasztva egy sárga post-it a jó és egy piros a rossz tulajdonságaival. Vagy mindenki kis lufikkal rohangálna és akik nagyon jó emberek azoknak jó magason szállna a lufija így már messziről ki lehetne szúrni a sunyi alakokat. Ebben az esetben viszont milyen mókás lenne már, ha egy család például csak egy pár lufit kapna... Hiszen ők már összetartoznak nemde? Szép kis álomkép. De sajnos nem igazi, az élet nem ilyen egyszerű, úgyhogy marad a tartalékmegoldás. Nézni kell az embereket. Hiszen ha nagyon jól odafigyelünk, meglátjuk már a legkisebb mosolyban is a jóság illetve a huncutság jeleit.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése