People's

Szeretem az embereket. Mostanában egyre többet nézem őket. Ahogy mennek az utcán, egymás után libasorban, ahogy ülnek egy padon, egy téren, ahogyan beszélgetnek egymással, nevetnek, mesélik a mindennapi dolgaikat. Csodálatos. Legalábbis szerintem az. Boldogsággal tölt el. Mert mi is pont ugyanilyen mindennapinak hatunk mások szemével. Mi is tesszük a mindennapi dolgainkat, eszünk, iszunk, beszélgetünk, fényképezgetünk... Tesszük mindezt a legnagyobb bizonytalansággal, szivárványba csomagolva. Mint egy előre gondosan elkészített ajándék, amit soha senki nem bont ki. Mert ugye mindenkinek van valami rejtegetni valója. Pedig játszunk csak el egy picikét a gondolattal, mennyivel jobb lenne a világ ha mindenkinek a homlokára lenne ragasztva egy sárga post-it a jó és egy piros a rossz tulajdonságaival. Vagy mindenki kis lufikkal rohangálna és akik nagyon jó emberek azoknak jó magason szállna a lufija így már messziről ki lehetne szúrni a sunyi alakokat. Ebben az esetben viszont milyen mókás lenne már, ha egy család például csak egy pár lufit kapna... Hiszen ők már összetartoznak nemde? Szép kis álomkép. De sajnos nem igazi, az élet nem ilyen egyszerű, úgyhogy marad a tartalékmegoldás. Nézni kell az embereket. Hiszen ha nagyon jól odafigyelünk, meglátjuk már a legkisebb mosolyban is a jóság illetve a huncutság jeleit.

In memoriam

Álmodtam... Megint ugyanazt álmodtam. Mostanában mindig ugyanazt álmodom... Jövök hazafele a kihalt utcán. A szellő fúj, szinte simogat. Egy alak sétál át előttem. Egy fekete alak. Egy egészen picur, apró alak... Egy cica. Nem siet sehova, ő már ráér. Komótosan ballag az utca bal oldaláról át a jobb oldalra. Lépked a fekete X lábain, húzza maga mögött görbe kis farkát, nyávog egyet a maga kis rekedtes hangján. Rám mosolyog, felismer, majd felém fut. Aztán vége az álomnak. Vissza a valóságba.

Sokan mondják, hogy a remény hal meg utoljára. De mi van ez után? Mi van ha már a remény is meghalt? Nos azt hiszem már tudom milyen érzés lehet. Eddig reménykedtem. Bíztam benne, hogy valahol fogom látni azt a görbe farkat. Ha láttam egy fekete macskát mindig az első nézésem a farka végéhez vezetett, hátha. Pedig már akkor is sejthető volt, hogy ez csak egy álom. Jobb lett volna abban az álomban maradni még egy picit. Sokkal rosszabb most, hogy tudom az Igazságot. Fáj. Egyszerűen fáj. ...és dühöt érzek. Mérhetetlen dühöt, hogy nekem ezek után és jó pofiznom kell, mikor legszívesebben áááh... Nem is mondom ki... Szörnyű az élet. Hogy érhetett mindez így véget? Megmentesz egy életet mindazért, hogy más elvegye tőled?

Nagyszerű... De az emlékét senki nem veheti el. Nem fogom Őt elfelejteni. Nem fogom az első éjjeleket, mikor miatta nem tudtam aludni, mert folytonos szeretethiánya volt. A játékos kis fejét a béna nyelvével együtt, ami nem tudott rendesen tejet inni. Azokat az X lábakat amik folyton rosszul álltak. A rekedtes hangját ami olyan hangos volt, hogy 3 házzal odébb is lehetett hallani. Azt a 3 fehér szőrszálat ami a feje tetején virított. A folytonos kíváncsiságát. Az azértisidegesítemanagyobbmacskát felfogását. A farka 90 fokos görbülését. Az egész lényét. 

Nyugodj békében Picúr!

Ha pedig nem érted, hogy hogyan lehet egy állathoz így kötődni, akkor légyszíves áss el mélyen magadban és gondolkozz egy picit.

"and everything will be alright"

...és akkor jött a nagy PUKK. Najó, igazából csak az ajtót csapta be valaki alattam. Ez viszonylag azért nem meglepő egy kollégiumban hajnali fél 3-kor. Már megint nem alszok. Hmm... Itt sohasem alszok. Túl nagy a zaj.. pedig ehhez azért otthon már hozzászokhattam volna. De nem... Viszont ilyenkor, mivel fáradt vagyok, eszembe jutnak dolgok. Rossz dolgok. Azok amikről nem igen beszélek másnak. Tudjátok ez pont azon a helyen van, ahol a legféltettebb titkainkat őrizzük. A tortának azt a szeletét, amit csak mi ismerünk. A lényünk legfontosabb darabját. Ez a hely a félelmeink, a kudarcaink, a sikertelenségeink nagy részéből épül fel. Egy üres fekete szoba, teleírva mondatokkal. Miért érdekelnek az olyan emberek akik nem érdemlik meg, hogy érdekeljem őket? Miért van az, hogy mindig van nálam egy jobb ember? És miért érzem úgy, hogy ő semmivel sem jobb nálam? Miért kevés a minden? Ilyen és ehhez hasonló gondolatok azok, amiket ott rejtegetek.. rejtegettem. Eddig. Végül is mindenkinek meg kell egyszer nyílnia. Azt vettem észre, hogy az utóbbi időben elvesztem saját magamban. Keresem azt a régi B-t aki anno voltam, de közben meg akarom tartani azt amivé most váltam. Nagyon nehéz feladat. De nem akarok falakat állítani. Senki elé se. Nekem mindig kell egy cél ami felé megyek. Most ez lett a célom. Ki akarom üríteni annak a fekete szobának a falait. Egy alapos Vihar helyre tudna ott most tenni mindent...

How long have I been in this storm,

So overwhelmed by the ocean's shapeless form,

Water's getting harder to tread,

With these waves crashing over my head.

If I could just see you, Everything will be alright.

If I'd see you, The storminess will turn to light.

And I will walk on water,

And you will catch me if I fall,

And I will get lost into your eyes,

And everything will be alright,

And everything will be alright.