Álmok... megint az álmok.. a megfoghatatlan absztrakciók amik akkor jönnek, mikor az ember a legkevésbé számít rájuk. Nem lehet úgy lefeküdni, hogy te most álmodni akarsz... Pedig megtenném, ha tudnám... Ez csak úgy jön... Felkelsz reggel és nem tudsz ellene mit tenni, ott van, érzed ahogy mocorog, veled együtt sétál és veled együtt ül le. De mik azok az álmok? Régi emlékek átélése, újraírása? Meg nem történt esetek előfutárai? Vagy a legnagyobb félelmeink megtestesülései?
Azt álmodom, hogy lebegek... Már megint... Igen ugyanott, ahol már jártam egyszer. A Saját Kis Életem Felszínén. Látom az embereket, a kapcsolatokat, az érzelmeket, az értékeket és látom azt a kis állóvizet ami mind hozzám vezet. Amin eddig, már nagyon rég óta ugyan, de nem változott semmit. De valami történik. Egy sötét folt jelenik meg a parton. Nem tűnik túl veszélyesnek, érzem, hogy megállíthatnám de nem teszem, miért tenném? Hisz az csak egy kis folt. Aztán a sötét folt egyre nagyobb lesz, elkezd úszni és hirtelen már magával is ragadott egy embert, egy kapcsolatot. Mi történt? Miért nem tudok kiabálni? Ordítani? Üvölteni? Pedig fáj. De nem tudok mit tenni. Fel sem fogom ami történik. A következő pillanatban a folt egy újabb embert ragad magával. Az állóvíz már közel sem áll. Háborog, morog, fél. Nem érti mi történik, nem érti miért. Majd a folt felém néz és én csak magamat látom benne. Megváltoztam? Felébredek, zihálok és egy ismerős dallam szól a fülembe. Reggel van és ez már megint egy Rossz nap lesz...
A Barátságok nem múlnak el egyik napról a másikra, mert a Küzdelem amit mindenki átél, az tartja egészben őket. A Küzdelem azzal, hogy nem lehet, hogy mindig neki van igaza és a Küzdelem a ténnyel, hogy ő más, nem a te másik feled, hanem a te másik oldalad. Mások a szokásai, más dolgok riasztják meg őt meg más dolgokat szeretnek. De a legfontosabb: ők is emberek. A Barátokat nem választja az ember, ők ott lesznek. Ott amikor ott kell lenniük. Megadják az Esélyt, amikor meg kell adniuk és elfutnak, vagy harcolnak, amikor eljött az ideje. A Stressz a kapcsolatok igazi harctere. Egy hatalmas csatamező, ahova elég ha csak egy ember lép be, bármikor be tud rántani oda egy másikat. De csak akkor kezdődik meg a háború amikor mind a ketten ott vannak. A Szavak Csatája ez a tettek és a reális gondolatok helyett. Ott lent senki sem adja önmagát, belebújnak valaki bőrébe akik nem ők és vakon mennek előre. Egészen addig amíg már késő és csak azt vesszük észre, hogy egyedül vagyunk. Egyedül egy hatalmas réten, ahol régen csaták zajlottak vagy háborúk fulladtak kudarcba. Próbáltál már túllépni, de nem tudsz... itt ragadtál... te és egy sötét folt.
Az álmokat nem lehet megérteni. Mikor reggel felkelsz és emlékszel rájuk, akkor te még a szerencsések közé tartozol, hiszen rengetegen vagyunk olyanok, akik semmire sem emlékezünk. Lehet, hogy megálmodtam már ezt a napot is, a kis hazautat és mégsem rémlik semmi. Pedig lehetett volna akármi, egy üzenet, egy kis figyelmesség a tudatalattimból vagy bármi. Ez van. Az élet: SZAR.
