Álmodom. Azt álmodom, hogy a saját kis életem felszínén lebegek. Egy kósza Gondolat vagyok csupán. Nézem, ahogyan kibontakozik, megfigyelek, várok. Kívülálló vagyok, aki befelé néz. Látom az összképet, azt, amit sokan mások észre sem vesznek. Látom minden ember célját, érzem az érzéseiket. Hallom a szívdobbanásaikat. Nézd csak meg őket... nevethetnek, játszhatnak, élhetnek... olyan könnyen megy nekik. Boldognak tűnnek. Gondtalannak, súlytalannak. De valójában azok? Senki sem tudhatja. Még ők sem. Akkor én miért tudom? Túl nagy teher ez egy Gondolatnak. Egyre beljebb kerülök. De egyben maradok. Eljátszom csak a boldogságot. Elterelem a felhőket. Nem csak a sajátomat. Az övékét is. Egy darab tiszta Gondolat. Újból rájuk nézek. Most másképp látom. Az egész olyan egyszerűnek tűnik... Mármint a kötődés egy másik emberi lényhez... Hiszen ez az élet értelme, nem? Hmm... Egyszerűnek, mi? Mintha senki nem mondta volna el nekik, hogy ez a világon a legnehezebb.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése