"Ha a szem a lélek tükre, akkor a gyász az ajtó. Amíg csukva van, elválasztja a tudást a nem tudástól. Ha nem törődsz vele, örökre csukva marad. De ha kinyitod és átmész rajta, a fájdalom igazsággá válik." - [Dexter]
A búcsú mindig nehéz. Nem szeretjük a változást. De... mégis az életünk része, hogy elengedjünk bizonyos dolgokat... Továbblépni vagy egyszerűen csak felejteni, magunk mögött hagyni az életünk eddigi részét, eltérni a megszokott kényelmességtől, ami átlebegte a mindennapjainkat, elengedni azt az Apró Örömöt. Ez a legembertpróbálóbb feladat. A szokásaink rabjai vagyunk ez nem vitás. Sohasem egyszerű egyről a kettőre lépni. És most teljesen mindegy, hogy mi az az egy és mi az a kettő. Ha egyszer ott vagyunk lent, a gödör mélyén nehéz észrevenni a segítő kezeket és, hogy van fény ott legfelül. Sokat kell érte mászni, szenvedni, sokan fognak vissza-vissza lökni, de sokan lesznek mellettünk és sokan fognak felfele tolni is. De hiába látjuk mindezt, mégis csak az erőtlenség ami átveszi az irányítást és csak ülünk a sarokban, mondogatva magunknak, hogy: "Nem lehet otthagyni a múltat..." ...és igazunk van. Nem lehet, de nem lehet a múltban élni sem.
Akkor mit lehet ilyenkor tenni? A válasz szörnyű. Semmit. Vagyis... Az egyetlen jó dolog, az egyetlen dolog amit tehetünk, az a legnehezebb. Észre kell venni, hogy hol van fény és, hogy merre vannak a kezek. Mert mindig van egy ilyen hely. Meg kell tanulnunk bízni. - Sétáltál már borús időben olyan helyeken ahol messzire ellátni? Nézz fel az égre. Lehet, hogy feletted épp nem süt nap, de mindig van egy kicsike hely, egy apró kis folt, ahol a nap sugarai átszűrődnek a felhőkön. Csak észre kell venni.
Nyugodj Békében Pancsi.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése