Mi van akkor, ha a saját magunk köré felépített kis álomvilág darabokra hullik? Mikor úgy érzed, hogy az a törékeny porcelán, amit úgy féltettél eltört és nem lehet összeragasztani? Mikor csak a törés hangja van a fejedben? *ReCcS* --Vihar közeleg. Érzed már az esőszagot?-- Mit lehet ilyenkor tenni? Elfutsz az eső elől, valami védett helyre ami something like that? Előveszed az esernyőd és várod a végét? Vagy erős maradsz és megvárod míg újra felkel a nap? Esetleg újra elkezdesz bízni a semmiben? Lehet ilyenkor egyáltalán tenni valamit?
"A legfontosabb dolgokat a legnehezebb elmondani. Ha ezekről beszélsz, nevetségesnek érzed magad, hiszen szavakba öntve összezsugorodnak - amíg a fejedben vannak, határtalannak tűnnek, de kimondva jelentéktelenné válnak. Ám azt hiszem, többről van itt szó. A legfontosabb dolgok túl közel lapulnak ahhoz a helyhez, ahol a lelked legféltettebb titkai vannak eltemetve. Ha mégis megpróbálsz beszélni róluk, a hallgatóságtól csak furcsálló tekinteteket kapsz cserébe, egyáltalán nem értenek meg, nem értik, miért olyan fontos ez neked, hogy közben majdnem sírva fakadsz. És szerintem ez a legrosszabb. Amikor a titok nem miattad marad titok, hanem mert nincs, aki megértsen.."
Furcsa érzés, mikor rá kell jönnie az embernek, hogy valami az életében nincs rendben. Furcsa érzés a továbblépés. Furcsa mikor rájössz, hogy valamihez kevés vagy, akármekkora is az akaraterőd, akármennyire is vagy kitartó. Furcsa érzés a feladás. Én soha semmit nem adok fel és most mégis ezt fogom tenni? Ideült a Sötét Utas?
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése