Még nem érzett semmit. Csak a zuhanást. Nem tudta, hogy került oda. Eszébe juthatott volna egy mondat, de mégsem jutott. Nem tudott gondolkodni. Csak zuhant. Órákon át csak zuhant. Érezte, hogy meg kell állnia, hogy ez így nem mehet tovább, de mégse volt képes tenni ellene. A Falat akarta kaparni, hogy megálljon, de csak karcolásokat csinált rajta. Valami folyamatosan tolta lejjebb és lejjebb. Érezte a taszító érzést a vállán. A két torz kezet, fej nélkül, ami nyomja a beton felé. Feszült volt. Ideges. Teljesen logikátlan dolgok jutottak az eszébe. "Te nem adod fel?" "Soha!" Soha... Soha... Vagy mégis? "Mi értelme van, ha csak azokon tudsz segíteni akik nem számítanak?" Fölöslegesnek érezte magát. "Ha leesek... meg fogok halni?" "Félek.. félek a haláltól..." Küzdeni akart... De minél jobban akarta, annál nagyobb erők nyomták lefele, annál sebesebben közeledett a beton. Azt hitte, hogy ha az élete egyik részét helyrerakja a másik is rendben marad. Még a legrosszabb álmában se gondolta EZT. "Mi van ha csak álmodom? Várjunk csak..." *PUFF* Leért. De... Nem érzett semmit. Se fájdalmat, se boldogságot, se nyugalmat. Ugyanaz a Félelem maradt benne mint eddig. Felállt. Körülnézett. Egyedül volt. Egyedül, egy sötét szobában. Egy darab lepkével...
Felriadt az álomból. Nem tudta mire vélni az egészet. Izzadt volt. Gondolkodott kicsit. Csak egy érzés maradt meg benne a sokból... A félelem... de ez a félelem, már valós volt...
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése