A magányos könnycsepp csak várt. Nagyon, nagyon rég óta. Nem tudta miért kell és azt sem, hogy meddig. De türelmes volt. "Nem lesz semmi baj, megteszem és fel sem fog tűnni senkinek. Hiszen ez a dolgok rendje..." Ám mégse tette meg. Csak várt. "De.. mi van ha nem tenném meg? Félek...". "Ne félj, itt vagyunk veled!" - harsogták messziről - "Csak csináld már, még sokan várnak a sorukra!". A magányos könnycsepp tudta, hogy más volt. Ő nem volt az a sunyi fajta, aki csak úgy lecsöppen, mikor valami eltörik, nem volt az elrohanó, akit a téli szél hív magához és nem volt az a boldogságban nagyot csobbanó fajta sem. Nem tartozott igazából sehova. Nem tudta mi a célja, miért kell ő pont oda ahol most van. Igazából úgy gondolta, hogy soha életében nem fog idekerülni. Ám most mégis ott volt. De mégis... minek? Nem érzett semmit, csak a Szükséget, hogy ugrani kell. Félt. Egyre jobban. Már-már remegett. De valami mégis visszatartotta. Történt valami. Egy halk suttogás. Mégis van remény? Hátrafordult. Nem látott senkit.. Vagyis mégis.. A többi könnycseppet látta akik a sorukra vártak... rá vártak. Ha Ő lecsöppen, mehet utána a többi is. Mindig kell, hogy legyen egy első. Újra előrenézett. "Ez a dolgok rendje..." - mormogta. De csak nem lett bátrabb. Érezte, hogy nem szabad megtennie. Változtatni akart. Ezúttal teljes erőből. Nagy levegőt vett hát és... eltűnt. Semmivé lett. Felszáradt. Nem volt már rá szükség. Nem volt már Szükség sem. Elérte a célját. A magányos könnycsepp nem volt már magányos. Nem volt már.. semmi.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése