Kedvenc Dexter részem

AZ emlékezet a meglepődésre, majd a zuhanásra, de semmi másra. Ezután AZ csak várt.

AZ nagyon hosszú ideig várakozott, de ez nem esett nehezére, mivel nem voltak emlékek, és még semmi nem sikoltozott. Úgyhogy AZ nem tudta, hogy várakozik. AZ akkor még nem tudta, hogy ő bármi is lenne. AZ csak úgy volt, anélkül, hogy képes lett volna az időt mérni, anélkül, hogy egyáltalán fogalma lett volna az időről.

Úgyhogy AZ várt és figyelt. Eleinte nem akadt sok megfigyelnivalója; tűz, sziklák, víz, majd idővel pár kis csúszómászó dolog, amik kicsit később változni és nőni kezdtek Nem csináltak túl sok dolgot, csak megették egymást és szaporodtak. De akkor még nem volt összehasonlítási alap, Úgyhogy egyelőre ez is elégnek bizonyult.

Telt az idő. AZ figyelte, ahogy a kis dolgok és a nagy dolgok céltalanul gyilkolták és megették egymást. A megfigyelésben nem igazán lelt örömöt, mert semmi más dolga nem akadt, ők pedig egyre többen lettek. De úgy tűnt, AZ a megfigyelésen kívül semmire nem volt képes. Úgyhogy AZ eltűnődött: miért figyelem én mindezt?

AZ nem látta értelmét semminek, ami addig történt, és semmit nem tudott tenni, mégis létezett, és figyelt. AZ nagyon sokáig gondolkozott erről, de nem jutott semmire Akkor még lehetetlen volt belegondolni ebbe, a létezés koncepciója meg nem nyert értelmet Akkor meg csak AZ létezett, és ők.

Belőlük nagyon sok volt, egyre több, serényen gyilkoltak és ettek és kopuláltak De AZ-ból csak egy volt, és AZ semmi hasonlót nem csinált, úgyhogy azon is elkezdett töprengeni, vajon ez miért van így. Miért volt AZ más?

Miért különbözött AZ annyira minden egyébtől? Mi volt AZ, és ha AZ tényleg valami, akkor nem kellene valamit csinálnia?

Folytatás a tovább mögött:

Még több idő eltelt. A megszámlálhatatlan változó kis csúszómászó dolog lassan egyre nagyobb lett, és egyre ügyesebben gyilkolták egymást. Eleinte ez érdekes volt, de csak a finom kis különbségek miatt. Kúsztak, ugrottak, és rávetették magukat a másikra, hogy megöljék – az egyik konkrétan átrepült a levegőn, hogy gyilkoljon. Nagyon izgalmas De és akkor mi van?

AZ-t kezdte idegesíteni ez az egész. Mi az értelme ennek az egésznek? AZ a része kellene legyen annak amit megfigyel? Ha nem, akkor miért figyel itt AZ? AZ eltökélte, hogy kideríti a létezése célját, bármi is legyen az. Úgyhogy ettől fogva, miközben megfigyelte a kis dolgokat és a nagy dolgokat, azt is tanulmányozni kezdte, hogy AZ vajon miben különbözik tőlük. Az összes többi dolognak ennie és innia kellett, különben meghaltak. És még ha ettek és ittak is, előbb-utóbb akkor is meghaltak. AZ nem halt meg. AZ csak létezett és létezett. AZ-nak nem volt arra szüksége, hogy egyen vagy igyon. De szép lassan AZ ráébredt, hogy neki is szüksége volt valamire; de mire? AZ érezte a szükséget, érezte, ahogy egyre nő, de nem lett volna képes meghatározni, mi is az; csak annyit tudott, hogy valami hiányzik.

Miközben tovamasíroztak a pikkelyek és tojások korszakai, nem született meg a válasz. Ölj és egyél ölj és egyél. Mi értelme van ennek? Miért kell végignéznem, amikor semmit nem tehetek? AZ egyre keserűbb lett ettől az egésztől.

Majd egy szép napon egyszer csak egy vadonatúj gondolat merült fel benne: hogyan keletkeztem?

AZ már rég rájött, hogy a tojások, amelyekből a többiek kikeltek, a kopuláció termékei. De AZ nem tojásból kelt ki. Semmi nem kopulált, hogy létrehozhassa AZ-t. Amikor AZ öntudatára ébredt, semmi nem létezett, ami kopulálhatott volna. AZ az első, és – Úgy tűnik – örökkévaló volt, leszámítva a zuhanás homályos és kellemetlen emlékét, De minden más vagy kikelt, vagy megszületett. AZ nem. És ettől a gondolattól a fal AZ között és köztük látha­tóan sokkal nagyobbra nőtt, elképzelhetetlen magasságokat kezdett ostromolni, tökéletesen és véglegesen elkülönítve AZ-t tőlük AZ egyedül volt, teljesen és véglegesen egyedül, és ez fájt. AZ részt akart venni valamiben. Csak egy AZ van – nem kellene valami módot találni arra, hogy AZ kopulálhasson és szaporodhasson?

És ez a gondolat hirtelen egyre fontosabbnak kezdett tűnni; TÖBB AZ. Minden más tudott magából többet csinálni. AZ is többet akart csinálni.

Szenvedett; figyelte az értelmetlen dolgokat, a maguk kuszán kavargó létezésében. Egyre nőtt benne a neheztelés, majd haraggá változott, végül pedig a harag dühbe csapott át, amit űz ostoba, céltalan dolgok és azok végeérhetetlen, bárgyú, értelmetlen, sértő létezése iránt táplált. És ez a düh egyre nőtt és gennyesedett, míg egy szép napon AZ már nem bírt vele tovább. Anélkül, hogy egy pillanatra is belegondolt volna, mit tesz, AZ felegyene­sedett, és rávetette magát az egyik hüllőre, hogy valami módon szétzúzza. És akkor egy csodálatos dolog történt.

AZ bekerült a hüllőbe.

Látta, amit a hüllő látott, érezte, amit az érzett.

AZ hosszú időre teljesen megfeledkezett a dühről.

Úgy tűnt, a hüllő nem vette észre, hogy lett egy potyautasa. Továbbra is öléssel és a kopulálással töltötte napjait, AZ pedig vele tartott. Nagyon érdekes volt jelen lenni, amikor a hüllő megölte valamelyik kisebb dolgot. Kísérlet­képpen AZ átment az egyik kisebb dologba. Abban lenni, amelyik öl, szórakoztatóbb volt, de nem elég ahhoz, hogy bármilyen értelmes gondolatot ébresszen. A haldoklóban lenni nagyon érdekes volt, és gondolatébresztő is, de ezek a gondolatok nem voltak túl vidámak.

AZ egy darabig élvezte ezeket az új élményeket. Ugyan AZ képes volt érzékelni ezeknek a dolgoknak az egyszerű kis érzelmeit, azok nem mutattak túl a zavarodottságon. Továbbra sem vették észre AZ-t, fogalmuk sem volt, hogy… Ami azt illeti, egyáltalán semmiről nem volt fogalmuk. Úgy tűnt, egyszerűen nem képesek fogalmakat alkotni. Annyira korlátoltak voltak – és mégis éltek. Volt életük de nem tudtak róla, és azt sem tudták, mihez kezd­jenek vele. Ez nem tűnt igazságosnak. És AZ nemsokára megint unatkozni kezdett, és megint egyre haragosabb lett.

Végül pedig, egy szép napon megjelentek a majmok. Eleinte nem tűntek túl ígéretesnek. Kicsik voltak, gyávák és zajosak. De AZ végül észrevett egy apró kis különbséget a majmoknak volt kezük, amivel elképesztő dolgokra voltak képesek. AZ figyelte, ahogy ők is észreveszik a kezüket, és elkezdik használni. Nagyon sok vadonatúj dolgot kezdtek vele csinálni; maszturbáltak, megcson­kították egymást, és elvették vele az ételt saját, kisebb termetű társaiktól. AZ-t elbűvölte a dolog, és teljes figyelmét rájuk fordította. Figyelte, ahogy megütik egymást, majd elszaladnak és elbújnak. Figyelte, ahogy lopnak egy mástól, de csak akkor, amikor senki nem néz oda. Figyelte, ahogy rettenetes dolgokat csinálnak egymással, majd Úgy tesznek mintha semmi nem történt volna. És miközben AZ figyelt, csodálatos dolog történt, most először: AZ elnevette magát.

És miközben AZ nevetett, megszületett egy gondolat, és vidámságba burkolva a fényre bukkant.

AZ azt gondolta: ezzel együtt tudnék élni.